Kivonat Gerald Hüther professzor cikkéből, aki az  egyik legismertebb német agykutató és neuropszichológus és elmagyarázza,  mi történik a gyerekek agyában, amikor tévéznek vagy számítógépeznek.  (Élet és Tudomány 2009/13)
Néhány évvel ezelőtt mi  neurobiológusok, még úgy gondoltuk, hogy a genetikai programok  automatikusan létrehozzák az összes kapcsolatot az agyban. A komplex  neuronális hálózatokat tehát, melyek a gondolkodásunkat, az  érzelmeinket, a cselekvéseinket irányítják, genetikailag programozottnak  tartottuk. Ma már tudjuk, hogy hosszú távon csak olyan kapcsolatok  jönnek létre a gyermek agyában, amelyek a konkrét élet-világban is  rendszeresen aktiválódnak.
Amit nem használunk, az elsorvad.  A genetikai programok arról gondoskodnak, hogy először nagy többlet  jöjjön létre idegsejt-kapcsolatokból. Az agyunkban lévő legfontosabb  neuronális áramkörök kialakításához elsősorban arra van szükségük a  gyerekeknek, hogy megtapasztalják saját testüket. És ezt nem a képernyő  előtt ülve szerzik meg, függetlenül attól, hogy mi megy a tévében.
Már  vannak olyan tanulmányok, melyek bizonyítják: azok az alsótagozatos  gyerekek, akik jók matekből, különösen jól tudnak egyensúlyozni is. Az  ember úgy szerzi meg a háromdimenziós és absztrakt gondolkodáshoz, ill. a  matematikához szükséges feltételeket, hogy megtanulja egyensúlyban  tartani a testét. Amint egy gyerek a tévé előtt ül, nem érzi többé a  testét. Nem mászik, nem ugrál, nem egyensúlyoz, sőt nem mászik fára sem –  azaz nem a testének tanulásával tölti az időt.
Az egyik legcsodálatosabb testtanulási gyakorlat az éneklés.  Eközben ugyanis a gyermek agyának olyan virtuóz módon kell a  hangszalagokat modulálnia, hogy hajszálpontosan a megfelelő hang jöjjön  ki. Ez a lehető legjobb finommotorikus gyakorlat és ugyanakkor ez a  feltétele minden későbbi, nagyon differenciált gondolkodásmódnak is.
Ráadásul  az éneklés esetében egy nagyon komplex kreatív teljesítményről van szó.  Hiszen a gyereknek az egész dalt fejben kell tartania ahhoz, hogy  egzakt módon a megfelelő időpontban eltalálja a megfelelő hangot. És a  kórusban megtanul alkalmazkodni is a többiekhez – ami a szociális  kompetencia egyik feltétele. Ezen kívül a gyerekek valami csodálatos  dolgot is megtapasztalnak: azt ugyanis, hogy 
nem tudunk félni, ha énekelünk.  Ma már tudják a neurobiológusok, hogy a felszabadult agy éneklés közben  nem képes félelemérzéseket mobilizálni. Ezért énekel az ember évezredek  óta lefelé menet a pincébe. Nem azért, hogy elijessze az egereket.
Az agy számára a valódi kihívások, kalandok a döntőek.  A nagybácsival pecázni, házat építeni egy fára vagy megmászni egy  hegyet. A kalandok tettek mindnyájunkat erőssé. Ma már bizonyítani is  tudják az idegtudósok ezt az összefüggést: 
a gyerekeknek életük  során lehetőleg minél több kihívással kell megbirkózniuk ahhoz, hogy az  agyukban létrejöhessenek a legfontosabb hálózatok. A gyerekeknek tehát szükségük van egy olyan világra, amelyben az interaktivitásnak igen nagy szerep jut. 
Mégpedig nem a virtualitás, hanem a reális élet összefüggéseiben.
Az agy egész életünk során alakítható marad.  Egy 8 vagy 10 éves gyerek is profitál utólag minden olyan  testtapasztalatból, melyet most szerez. Azonban egész más lesz a  motivációja arra, hogy a testet tréningezze. A tanulási folyamat már nem  intuitive és automatikusan zajlik. A gyerekek szégyellik magukat a  deficitjeik miatt, kicsúfolják őket – és 
félelemmel tanulnak, ami nem jó alap. 
Akkor válnak a számítógépes játékok veszélyessé, ha a digitális médiát arra használják a gyerekek, hogy az alapvető szükségleteiket kielégítsék.
Ebből minden embernek kettő van.
Az egyik: 
tartozni akarok valahová.
A másik: 
teljesíteni akarok valamit.
Az első szükségletben a 
kötődés, a másodikban a 
szabadság iránti vágy  fejeződik ki. A srácok elsősorban attól szenvednek a mi  társadalmunkban, hogy csak ritkán van lehetőségük arra, hogy valamit  teljesíthessenek. Nem találnak igazi feladatokat, amelyek a  fejlődésükben erősíthetnék őket. Ugyanis épp ezek segítségével építik  fel a gyerekek az énképüket, az identitásukat.
Ma 
elsősorban a fiúk  abban találják meg a feladatukat, hogy tökélyre fejlesszék magukat a  számítógépes játékokban. Mert ott a versenyeken megmutathatják, milyen  jók. De éppen ezek a feladatok nem alkalmasak arra, hogy segítsék őket a  reális életben való eligazodáshoz.
A német iskolások kereken 40  százaléka szorongva megy iskolába. Elsősorban a fiúk azok, akik iskola  után rögtön odaülnek a komputerhez. Legalább 
egy-két órányi lövöldözős játékra van szükségük, számukra ez 
a frusztráció leépítésének eszközéül szolgál.  Azáltal, hogy helyt állnak a virtuális világ kínálta kalandokban,  szörnyeket mészárolnak le, és győztesekké válnak, kiutat találnak a  tehetetlenségből, a felhalmozódó agresszióból.
Egy sajátságos teljesítménnyel építik le a frusztrációjukat.
Ez a tapasztalat azonban egy olyan életvilágra vonatkozik, amely nem létezik a valóságban.
Neurobiológiailag nézve ez végzetes: a gyerek olyan élethelyzetekre edzi az agyát, amelyek csak a képernyőn fordulnak elő. 
A számítógépek ráadásul még az ellenőrizhetőség illúzióját is keltik.
Amikor egy gyerek egy másikkal játszik, akkor azt tapasztalja, hogy 
a valóságban nem minden kontrollálható. 
Egy másik ember nem mindig azt teszi, amit mi magunk szeretnénk.
Azonkívül sok srác 
játék közben már nem is érzékeli a testét. Nincs többé szükségük alvásra, nem reagálnak az éhség vagy szomjúság jelzéseire.
Délkelet-Ázsiában  már be is következtek az első olyan esetek, amikor a számítógép előtt  ülve éhen haltak és kiszáradtak a komputerfüggő fiatalok.
(Vonatkozó cikket találsz 
itt!)

A 
lányok erősebben  érzik a szükségét annak, hogy valahova tartozzanak, és kapcsolatot  építsenek ki. Aztán ha ez nem sikerül igazán, akkor a csetelés bizonyos  mértékig pótkielégítésként bevethető a hiányzó közelség és kötődés  ellen. Egy olyan barátnővel, akiben
megbízhatok, nem kell minden  öt percben dumcsiznom. Az, hogy a lányok annyit beszélnek, inkább annak a  jele, hogy tulajdonképpen elbizonytalanodtak és nem bízhatnak a  kapcsolat tartósságában, szilárdságában. Ahhoz hasonlóan, mint amikor a  csibék az anyjukat hívják.
(Vonatkozó cikket találsz 
itt!)
A 
szülőknek tehát ezen 
széles komputersztrádák mellé valami mást is el kell ültetniük az utódaik fejében. Sok szülő ázsiai küzdősportokra, sátortáboros-kirándulásos nyaralásra íratja
be csemetéjét, vagy kisebb gyerekek gondozását bízza rá.
Azok  a gyerekek viszont, akik a komputervilágokba merülnek el, túlságosan is  gyorsan tanulják meg ott: minden úgy működik, hogy megnyomjuk a  megfelelő gombot. 
Nem
tolerálnak többé  semmilyen hibát, nem viselik el a frusztrációkat, és nem képesek többé  az impulzusaikat kontrollálni. A valódi világban már képtelenek  eligazodni.
Viszont 
ha a gyerekek részei egy élő közösségnek,  és valahogy úgy élnek át kalandokat, mint pl. a cserkészek, akkor  sokkal ritkábban kerülnek a virtuális világok bűvkörébe, kevesebbet  játszanak a komputerrel és messze nem néznek annyi tévét. 
A későbbi létük során is kevesebb szorongásos zavar alakul ki náluk, és nem lesznek olyan bizonytalanok.
Igazi egészséges személyiséggé válnak.
Fordította: Nemes Gáspár                                             
A teljes cikket megtalálod 
itt!