Kivonat Gerald Hüther professzor cikkéből, aki az egyik legismertebb német agykutató és neuropszichológus és elmagyarázza, mi történik a gyerekek agyában, amikor tévéznek vagy számítógépeznek. (Élet és Tudomány 2009/13)
Néhány évvel ezelőtt mi neurobiológusok, még úgy gondoltuk, hogy a genetikai programok automatikusan létrehozzák az összes kapcsolatot az agyban. A komplex neuronális hálózatokat tehát, melyek a gondolkodásunkat, az érzelmeinket, a cselekvéseinket irányítják, genetikailag programozottnak tartottuk. Ma már tudjuk, hogy hosszú távon csak olyan kapcsolatok jönnek létre a gyermek agyában, amelyek a konkrét élet-világban is rendszeresen aktiválódnak.
Amit nem használunk, az elsorvad. A genetikai programok arról gondoskodnak, hogy először nagy többlet jöjjön létre idegsejt-kapcsolatokból. Az agyunkban lévő legfontosabb neuronális áramkörök kialakításához elsősorban arra van szükségük a gyerekeknek, hogy megtapasztalják saját testüket. És ezt nem a képernyő előtt ülve szerzik meg, függetlenül attól, hogy mi megy a tévében.
Már vannak olyan tanulmányok, melyek bizonyítják: azok az alsótagozatos gyerekek, akik jók matekből, különösen jól tudnak egyensúlyozni is. Az ember úgy szerzi meg a háromdimenziós és absztrakt gondolkodáshoz, ill. a matematikához szükséges feltételeket, hogy megtanulja egyensúlyban tartani a testét. Amint egy gyerek a tévé előtt ül, nem érzi többé a testét. Nem mászik, nem ugrál, nem egyensúlyoz, sőt nem mászik fára sem – azaz nem a testének tanulásával tölti az időt.
Az egyik legcsodálatosabb testtanulási gyakorlat az éneklés. Eközben ugyanis a gyermek agyának olyan virtuóz módon kell a hangszalagokat modulálnia, hogy hajszálpontosan a megfelelő hang jöjjön ki. Ez a lehető legjobb finommotorikus gyakorlat és ugyanakkor ez a feltétele minden későbbi, nagyon differenciált gondolkodásmódnak is.
Ráadásul az éneklés esetében egy nagyon komplex kreatív teljesítményről van szó. Hiszen a gyereknek az egész dalt fejben kell tartania ahhoz, hogy egzakt módon a megfelelő időpontban eltalálja a megfelelő hangot. És a kórusban megtanul alkalmazkodni is a többiekhez – ami a szociális kompetencia egyik feltétele. Ezen kívül a gyerekek valami csodálatos dolgot is megtapasztalnak: azt ugyanis, hogy
nem tudunk félni, ha énekelünk. Ma már tudják a neurobiológusok, hogy a felszabadult agy éneklés közben nem képes félelemérzéseket mobilizálni. Ezért énekel az ember évezredek óta lefelé menet a pincébe. Nem azért, hogy elijessze az egereket.
Az agy számára a valódi kihívások, kalandok a döntőek. A nagybácsival pecázni, házat építeni egy fára vagy megmászni egy hegyet. A kalandok tettek mindnyájunkat erőssé. Ma már bizonyítani is tudják az idegtudósok ezt az összefüggést:
a gyerekeknek életük során lehetőleg minél több kihívással kell megbirkózniuk ahhoz, hogy az agyukban létrejöhessenek a legfontosabb hálózatok. A gyerekeknek tehát szükségük van egy olyan világra, amelyben az interaktivitásnak igen nagy szerep jut.
Mégpedig nem a virtualitás, hanem a reális élet összefüggéseiben.
Az agy egész életünk során alakítható marad. Egy 8 vagy 10 éves gyerek is profitál utólag minden olyan testtapasztalatból, melyet most szerez. Azonban egész más lesz a motivációja arra, hogy a testet tréningezze. A tanulási folyamat már nem intuitive és automatikusan zajlik. A gyerekek szégyellik magukat a deficitjeik miatt, kicsúfolják őket – és
félelemmel tanulnak, ami nem jó alap.
Akkor válnak a számítógépes játékok veszélyessé, ha a digitális médiát arra használják a gyerekek, hogy az alapvető szükségleteiket kielégítsék.
Ebből minden embernek kettő van.
Az egyik:
tartozni akarok valahová.
A másik:
teljesíteni akarok valamit.
Az első szükségletben a
kötődés, a másodikban a
szabadság iránti vágy fejeződik ki. A srácok elsősorban attól szenvednek a mi társadalmunkban, hogy csak ritkán van lehetőségük arra, hogy valamit teljesíthessenek. Nem találnak igazi feladatokat, amelyek a fejlődésükben erősíthetnék őket. Ugyanis épp ezek segítségével építik fel a gyerekek az énképüket, az identitásukat.
Ma
elsősorban a fiúk abban találják meg a feladatukat, hogy tökélyre fejlesszék magukat a számítógépes játékokban. Mert ott a versenyeken megmutathatják, milyen jók. De éppen ezek a feladatok nem alkalmasak arra, hogy segítsék őket a reális életben való eligazodáshoz.
A német iskolások kereken 40 százaléka szorongva megy iskolába. Elsősorban a fiúk azok, akik iskola után rögtön odaülnek a komputerhez. Legalább
egy-két órányi lövöldözős játékra van szükségük, számukra ez
a frusztráció leépítésének eszközéül szolgál. Azáltal, hogy helyt állnak a virtuális világ kínálta kalandokban, szörnyeket mészárolnak le, és győztesekké válnak, kiutat találnak a tehetetlenségből, a felhalmozódó agresszióból.
Egy sajátságos teljesítménnyel építik le a frusztrációjukat.
Ez a tapasztalat azonban egy olyan életvilágra vonatkozik, amely nem létezik a valóságban.
Neurobiológiailag nézve ez végzetes: a gyerek olyan élethelyzetekre edzi az agyát, amelyek csak a képernyőn fordulnak elő.
A számítógépek ráadásul még az ellenőrizhetőség illúzióját is keltik.
Amikor egy gyerek egy másikkal játszik, akkor azt tapasztalja, hogy
a valóságban nem minden kontrollálható.
Egy másik ember nem mindig azt teszi, amit mi magunk szeretnénk.
Azonkívül sok srác
játék közben már nem is érzékeli a testét. Nincs többé szükségük alvásra, nem reagálnak az éhség vagy szomjúság jelzéseire.
Délkelet-Ázsiában már be is következtek az első olyan esetek, amikor a számítógép előtt ülve éhen haltak és kiszáradtak a komputerfüggő fiatalok.
(Vonatkozó cikket találsz
itt!)
A
lányok erősebben érzik a szükségét annak, hogy valahova tartozzanak, és kapcsolatot építsenek ki. Aztán ha ez nem sikerül igazán, akkor a csetelés bizonyos mértékig pótkielégítésként bevethető a hiányzó közelség és kötődés ellen. Egy olyan barátnővel, akiben
megbízhatok, nem kell minden öt percben dumcsiznom. Az, hogy a lányok annyit beszélnek, inkább annak a jele, hogy tulajdonképpen elbizonytalanodtak és nem bízhatnak a kapcsolat tartósságában, szilárdságában. Ahhoz hasonlóan, mint amikor a csibék az anyjukat hívják.
(Vonatkozó cikket találsz
itt!)
A
szülőknek tehát ezen
széles komputersztrádák mellé valami mást is el kell ültetniük az utódaik fejében. Sok szülő ázsiai küzdősportokra, sátortáboros-kirándulásos nyaralásra íratja
be csemetéjét, vagy kisebb gyerekek gondozását bízza rá.
Azok a gyerekek viszont, akik a komputervilágokba merülnek el, túlságosan is gyorsan tanulják meg ott: minden úgy működik, hogy megnyomjuk a megfelelő gombot.
Nem
tolerálnak többé semmilyen hibát, nem viselik el a frusztrációkat, és nem képesek többé az impulzusaikat kontrollálni. A valódi világban már képtelenek eligazodni.
Viszont
ha a gyerekek részei egy élő közösségnek, és valahogy úgy élnek át kalandokat, mint pl. a cserkészek, akkor sokkal ritkábban kerülnek a virtuális világok bűvkörébe, kevesebbet játszanak a komputerrel és messze nem néznek annyi tévét.
A későbbi létük során is kevesebb szorongásos zavar alakul ki náluk, és nem lesznek olyan bizonytalanok.
Igazi egészséges személyiséggé válnak.
Fordította: Nemes Gáspár
A teljes cikket megtalálod
itt!
